Ebben az alkotásban Andrási ügyesen formálja meg azokat a hétköznapi, gyalogos gesztusokat, amelyek a bohóc karakterének lényegéből merítve olyan táncnyelvvé bontakoznak ki, amely folyamatosan fenntartja a figyelmünket. Legyen szó átöltözésről, egy hátizsák levételéről vagy egy locsolókanna felemeléséről, tanúi lehetünk annak a nyilvánvaló tudatosságnak, amellyel az egyes cselekvéseket végrehajtja. Amikor elérkezik a felhőtlen klubtánc pillanata, az előadó kifinomultan absztrahálja saját, magával ragadó lüktetését.